Első kutyázás

Válaszul a sok-sok türelmetlenkedő kommentárra, ímhol tesszük közzé Lőrincünk első videóját, melynek témája a méltán elismert, mellesleg a büszkeségtől az anyafarkasnak egy halovány könnycseppet, az apafarkasnak egy fülig érő vigyort előcsaló, a videó elkészítésekor még csak másodízben bemutatásra kerülő kutyázás. De ne is szaporítsuk a szót….reméljük megérte az eddigi videótlan várakozás!

 

Első egynapos kirándulás Björkkel

Sosem gondoltam volna, hogy egyszer hálás leszek a munkaadómnak, de most tényleg el kell ismernem, hogy a beszerezési igazgató iszonyatosan jófej, mert jóváhagyta, hogy csaknem 5 év, egy teljes lízingszerződés és 170 ezer km problémamentes szolgálat után, Börni lecserélődjön és helyét átvegye Björk (Ice-Björk). Ki kellett próbálni....

Lőrincünk a magasépítésű csomagtartót szerette a legjobban, mert ott könnyen tisztába lehet tenni, de ezt nem fényképeztük le sajnos. Ellenben azt igen, amint a hulló elsárgult levelek között mókázik.

Illetve azt is, ahogy a szülőkkel együtt tyukozik a Krka-i vízesés előtt.

Ehhez az is hozzátartozik, hogy mivel Lőrincünk mindenhol tud aludni, ezért most a vízesés zajában a híd közepén szenderült mély álomra.

Ezen idilli képet azonban először a piros, majd a sárga, a narancssárga és végül a zöld sapkás ovicsoport rontotta el, mindegyikük felétlenül szükségét érezvén annak, hogy a babakocsi mellett megálljon, lenézzen, ordítson egyet ("Né' Ha'"), majd mint aki jólvégezte dolgát, még búcsúzóul belerúgjon egyet a babakocsiba. Itt jöhetne is egy jó kis anyafarkasos történet, de jelen esetben apafarkas volt az, aki egyenként, "hajde-hajde" mondások közepette továbbrántotta a 4-6 éves nebulókat a babkocsi mellől, miután egyértelművé vált számára, hogy a gyerekek mellé rendelt, enyhén pöfékelő tanársereg nem lesz képes önmaga a diákszázad hídon való akadálymentes átvezérlésére.

Az időnek és a minket meg nem látogató vacsoracsata vendégeknek köszönhetően végig sütött a nap, úgyhogy a hajókázás sem esett nehezünkre. Krka szép ősszel, no, szóval megünnepeltük egy krokodil-kergetéssel és egy teknősevéssel.

Első féléves jelentés

Lőrincünk a mai napon már a féléves félszülinapját ünnepelte. És persze mi is vele! És ilyenkor az ember megpróbálja végiggondolni, hogy mi is történt ezalatt a 183 nap alatt amíg blogunk hőse e kis ráncos jószágból 

az alábbi fiatalúrrá cseperedett.

Lőrinc tanulmányaiban gyors tempót diktálva elsajátította hogy lehet változatos helyeken és módokon aludni

megtanulta a stílusos öltözködés alapjait

 

sokat bohóckodott Apával

és puszizkodott Anyával.

Fogakat növesztett és azokat az elvárható alapossággal ápolja

és kipróbálta azt is hogy milyen jó dolog családtagokkal és barátokkal bandázni

Azt kezdettől fogva tudja, hogy milyen fincsi dolog is a szopizás

aztán kipróbálta, hogy milyen az amikor az Apától kap enni

de aztán rájött, hogy még viccesebb, amikor mindezt saját kezűleg intézi

A következő fél év fejleményeiről a továbbiakban....Lőrinc ezúton is csókoltatja minden kedves rajongóját

Első szakember

Akik elküldtek bennünket hidegebb éghajlatra az előző bejegyzés hatására, hát közlöm: egész nyáron nem esett, tegnap azonban ezt 1 nap alatt bepótolta, azaz egész nap zuhogott és ismét esik. No, hogy azért az elégedett mosolyokat is lehervasszam, jelenleg is rövidnadrágban csücsülök és várom az eső végét, illetve ma azért ittunk már egy jegeskávét az óvárosban, napsütésben. Ekkor készültek a Lőrinc és Ágnesem című fotográfiák is.

 

Az eső a helyiekből is a legjobbat hozza ki. Ezt már a történelemben megjelent ember/malac páros ábrázolásuk is jól mutatja.

A helyiek, a malachoz való viszonyulásukon túl abban is különböznek a horvátoktól, hogy hatalmas nemzet lévén (csaknem 700 ezer fő) mindenkinél mindent jobban tudnak. A hentes jobban tudja, hogy nekem hány deka párizsi kell, a piacos néni természetesen megmondja, hogy melyik paprikából akarok venni, a doki ránézésre látja, hogy nem kell kimosni a fülemet, Ágnesem fodrásza pedig eldönti, hogy a kéréstől teljesen függetlenül hány centit kell vágni a hajából. 

A legaranyosabb azonban a ház takinénije volt, akitől segítséget próbáltunk kérni azon nehéz órákban, amikor a vihar miatt villany sem volt (itt minden villannyal megy, a tűzhely, a fűtés, a világítás, a meleg víz, szóval olyan dolgok, melyekre gyerek mellett netalántán szükségünk lehet). Szóval a párbeszéd:

-   Baj van a villannyal!

-   Mi a baj vele?

-   Hát az, hogy nincs!

-   Ja, az nem baj!

Azt is megmondta, hogy most, hogy elállt az eső, mindjárt megcsinálják a szakik. Így is volt: a mondat elhangzása után már csak 4-5 órán keresztül szakadt az eső, óránként 6-7 mm-es vízhozammal, de vissza is jött a végére a villany! Aki szakember, az szakember…

Első kotorás

Szóval immáron három napja tömjük az ujj-kagylókat (prstaci), ami azért különleges, mert ez azt jelenti, hogy Lőrincünk mindennap engedélyezi az éttermes kiruccanást, illetve azért mert a kagyló horvátéknál védett és börtönbüntetés jár érte, ha az eredetét nem tudja az étterem bizonyítani. S mivel védett, az eredet csak a 8 km hosszú bosnyák tengerpart szakaszról jöhet. Ennek megfelelően a bosnyákok mindenfelé „exportálják” a prstacijukat. A kockázat mellett azonban Horvátországban, ha fel is szolgálja valaki, az csillagászati árat kér érte (mondjuk 100 ojró). No itt 20, de ide is a bosnyákok hozzák. Gazdag egy partvidék, hiába. Nyami…

Az éttermes kiruccanáson túl, Lőrincünk a tengerparti napozást (tegnap) és a Kotori öböli kirándulást (ma) is nagyon támogatóra fogta. Főleg ez utóbbi jelenthetett volna problémát, ugyanis 7 órán keresztül szívtuk be a friss tengeri levegőt, de nem jelentett. A fényképet egyébként a montenegrói turisztikai hivatal naplementéért felelős különleges főosztálya segítségével sikerült összehozni. 

 A tengerparti napozás annál inkább jelentett kihívást, hiszen elindultunk itthonról és alig pár lépés után: nem lesz melege (Lőrincnek?). Majd elbújt a nap, így hát: Nem hideg a keze? Megvévén a húsos bureket ismét előbújt a nap: Jajj, be kellett volna kenni! A sziklaszirt árnyékában azonban felerősödött a szél: Hoztunk plédet? A parton ismét tűző napsütés: azt a napernyőt közelebb kellene hozni! Még jó, hogy a tengervíztől eldugult a fülem, így csak minden másodikat hallom meg. Lőrincünknek azért voltak jó pillanatai is.

Az étteremről egyébként, amely a kagylókat felszolgálja, azt a hírt kaptuk (érkezésünk előtt), hogy a fekete kagylót olyan jól csinálják, mint Ágnesem. No ezúton közöljük, hogy ez az utánzat a fasorban sincs és egyben prezentáljuk családunk egyöntetű felháborodását:

Első Brinkmann

A cím tudatosan lett ily félrevezető, hiszen egyesek rögtön valami jól szituált klinikára asszociálnak majd, ahol egy Udo nevű pornószínész kettyintgeti a nővérkéket. Pedig…

Hol is kezdjem, hiszen már csaknem két hete nem történt semmilyen beírás. Voltak nálunk Robikáék, akik az esőnek köszönhetően, meglehetősen sok időt töltöttek szerény lakhelyünkön. Egy idő után azonban elmentek, az esővel együtt és itt maradtunk hármacskán, hogy felkészüljünk arra, amit olyannyira szeretünk:

Pakolni és cuccolni! Szerda este erre már meg is nyílt az újabb lehetőség, hiszen csütörtök délután már Dubrovnik felé robogtunk autónkkal. Lőrinc ismét hólyagfakasztó tempót diktált Boszniáig, amikor is végre megállhattunk. Sebaj a Kapetanova Kutyában (kapitány háza, gy.k.) kárpótolhattuk magunkat egy kis osztrigával…

Dubrovnikban érdekfeszítő prezentációt kellett tartanom, de a péntek késő délután már csak a miénk volt, melynek köszönhetően kicsit egyszerűbb volt másnap reggel ismét összecuccolni és nekiveselkedni a Fekete csúcsoknak és erdőknek! Azaz elindultunk Montenegróba, egy egyszerűnek hitt 120 km-es útra. Az út tényleg egyszerű lett volna, ha nem kell végig 40 km/h-val haladni lassan evickélő „testvéreink” mögött illetve, ha a Montenegrói határőrök nem éppen akkor veszik ki a 8 órakor kezdődő és 16:00-kor végződő kávészünetüket. A határátkelést azért a gyorsabb sorban így is sikerült 45 perc alatt abszolválnunk (mintegy 8 autó és 2 motoros…), hogy megérkezhessünk egy kicsit balkánabb, de kicsit melegebb tengerpartra.

Akik most nagyon utálni szeretnének bennünket, hát 25 fok volt délután és tűző napsütés, miközben a kajmakos-sonkás pogácsámat fogyasztottam, Lőrinc természetesen tejezett, Ágnesem meg fejezett. Engem lefelé mert az összes lehetséges etető közül képes voltam azt a helyet kipikkelni, melyben a székeknek nincsen karfájuk. Lehunyt szemmel surrantottam át egyet a szomszédéktól…

Apropó szomszéd. Budvában, merthogy jelenleg itt tanyázunk, ilyenünk nincs, ellenben a „szomszédban” van az óváros, de még fontosabb, hogy a Jadran, nevű csodálatos gyorsétterem. Gyorsétterem, mert a 89 pincér úgy pörgeti az asztalokat, hogy öröm nézni. Sokat elárul a helyről, hogy csak a bejáratnál 4 pingvin tessékeli befelé az arra szédelgő mindenféle nemzetiségű potenciális éhezőket. A hely továbbá arról ismeretes, hogy természetesen csak és kizárólag bosnyák eredetű prstaci kagylót lehet enni 20 ojróért. Hogy ez miért jó, hát arról, majd holnap vagy holnapután.